Novellák V.

A tökéletes társ

Egészen biztos volt abban, hogy egy elmebeteggel hozta össze a sors. Egy születésnapi összejövetelen találkoztak. Éda éppen a barátnőivel akart koccintani, mikor megpillantotta a sarokban magányosan ácsorgó idegent. Az illető úgy nézett ki, mint aki jelmezbálra érkezett, és egy húszas évekbeli némafilm hősét próbálja utánozni. Ódivatú, fekete zakóban, és élére vasalt nadrágban támasztotta a falat.

Az orrán egy ezüstszínű, kerek szemüveg ült, s mikor összetalálkozott a pillantásuk, a fiú éppen az ormótlan csokornyakkendőjét igazgatta.

Bár termetre felnőtt férfinek tűnt, kortalan gyermekarca miatt Éda nehezen tudta megítélni, hány éves lehet. Az ismeretlen halvány mosollyal a lány felé biccentett. Éda szánalmasnak találta őt a kirívó öltözéke miatt. Emellett még valami taszította a fiúval kapcsolatban, amit nem tudott megfogalmazni magának. A gyomra felkavarodott.

– Ki ez a bazári majom? – súgta oda a barátnőinek. A választ senki sem tudta, s Éda igyekezett ennyiben hagyni a dolgot. A poharak összecsendültek, és ő sokáig méregette a gondtalan arcokat. Az egyik lány a karjába kapaszkodott, és összegörnyedve egészen rátámaszkodott nevetés közben. Majdnem elestek és még a pezsgőt is kilötyögtették. Míg az öröm könnyeit törölgette a szeméből, oldalra nézett. Magán érezte az idegen tekintetét, s bár hűlt helyét találta, mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ott van valahol a közelében. Ez meghatározta az egész estét, s innentől úgy járt-kelt az ünnepi forgatagban, mint aki bujkál valaki elől. Ha véletlenül meglátott egy hasonló karakterű fiatalembert, azonnal elfordította a fejét, vagy egy másik szobába iszkolt.

Az est végén magára kanyarította hosszú szövetkabátját, és kilépett az ajtón. Mindig is gyűlölt egyedül hazamenni az éjszakában, mert meztelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Egy ostoba prédának, akit könnyű elejteni. Ilyenkor azon kesergett, hogy legalább lenne egy kocsija, vagy valaki, aki hazakíséri, és nem kellene egyedül gyalogolnia. Az utolsó busz már egy órával ezelőtt elment, és így harminc percet sétálhatott az albérleti lakásáig. Felhajtotta a kabátja gallérját, behúzta mögé az orrát, és próbált uralkodni a félelmén.

Az utca csendes volt és üres, az éjszakai fények pislákolása megnyugtatta. Ahogy a zsebébe nyúlt, a gyomra ismét megremegett. Egy kártyát tapintott ki a zsebkendői között. Sötétszürke, cirkalmas betűkkel nyomtatott névjegy volt, meglehetősen nyugtalanító szöveggel.

Bánat Úr

Egyedül érzi magát? Ne keresgéljen tovább,

megtalálta a tökéletes társat.

Bennem nem fog csalódni, sosem hagyom el.

Éda többször is átfutotta és megfordította a kártyát, de elérhetőség nem volt rajta. Kétség sem fért hozzá, hogy a szemüveges idegen csúsztatta valamikor a zsebébe, s most még biztosabbnak vélte, hogy az illető háborodott. Dühösen visszagyűrte a zsebébe a névjegyet, és aggódva szaporázta meg lépteit. Mire hazaért szinte már futott, és a szíve majdnem kiugrott a mellkasából, ahogy végre becsukta maga mögött a lakása ajtaját.

Álmatlan éjszakák és nyugtalan nappalok következtek. A fiú sokszor felbukkant, és Éda sehogyan sem tudta lerázni. Egy nap a parkban biciklizve arra lett figyelmes, hogy a fiatalember egy rozsdás kerékpáron suhan a nyomában. Éda többször is hátranézett, hogy még alaposabban megvizsgálja zaklatóját. Megállapította, hogy a külseje minden, csak nem félelmetes. Fekete, göndör haja bolondosan lobogott a szélben, s a hóbortos szemüveg mögé bújt arc egy kamasz gondtalanságát sugározta. Talán Éda pont ezért viszolygott tőle annyira. Nincs rosszabb, mint egy ártatlannak tűnő bolond. Megborzongott, s teljes erőből taposni kezdte a pedálokat.

Néhány nappal később a kávézóban futottak össze. A fiú se szó, se beszéd leült vele szemben, mint egy régi ismerős, és beleivott a kávéjába. Éda szerette volna jól pofon vágni, de aztán megrettent attól, hogy nyilvános helyen jelenetet rendezzen, és undorodott attól is, hogy hozzá érjen.

– Te tisztára beteg vagy. Hagyj békén! – sisteregte fojtottan.

Az rámosolygott, és még egyszer a szájához emelte a csészét.

– Tudsz egyáltalán beszélni?

– Tudok beszélni. Néha szoktam is – válaszolta derűsen az idegen. – De eddig nem kérdeztél semmit. Miről beszélgessünk?

Édának elege lett, és faképnél hagyta. Berohant a rendőrségre, hogy feljelentse a fickót. Az ügyeletes rendőr egy irodába vezette, és felvette az adatokat. Mikor Éda végzett a beszámolójával, a kopaszodó rendőr zavarodottan számolt be az eset előzményiről.

– Már számtalan bejelentés érkezett hasonló ügyben. Nyomozunk a gyanúsított személy után, de eddig semmit nem tudtunk róla kideríteni. Feltételezzük, hogy valamelyik elmegyógyintézetből szabadult, de nem találtuk meg, hogy melyikből. Nem csak fiatal nőket zaklat, hanem férfiakat, gyerekeket is. Persze mindig más névjegykártyát ad az áldozatoknak.

Éda megnézhette a bizonyítékként leadott névjegykártyát. Az egyiken – amit állítólag egy tíz éves kisfiú kapott – ez állt:

Bánat Úr

Nem szeretnek a szüleid? Ver az apád?

Hagyd ott őket, én szívesen felnevellek!

Egy hatvanas férfi pedig ezt kapta:

Bánat Kisasszony

Rákos? Haldoklik? Nincs, aki utolsó óráiban a halálba kísérje?

Bízza csak rám, én társául szegődöm a végső útra.

– Hogyhogy Kisasszony? – kérdezte döbbenten Éda.

A rendőr bizonytalanul megrázta a fejét.

– Váltogatja az identitását. Hol nő, hol férfi képében jelenik meg. Remekül ért az átváltozáshoz. Már arra is gondoltunk, hogy esetleg két, vagy több személy áll az ügy mögött, mert szinte minden sértett más zaklatóról számol be. Teljesen különböző személyleírást adnak. Sajnos, még egyszer sem sikerült elkapnunk. Megpróbáltuk megfigyelni, néhányszor követtük, de mindig kicsúszott a markunkból. Fürge, mint egy macska. Néha csak feltűnik, és eltűnik. Lehetetlen túljárni az eszén.

Éda nem értett semmit. A halántéka szúrni kezdett, és fáradtan dörgölte meg az ujjaival. Bágyadtan elköszönt és kitámolygott a szobából. A rendőr még utána kiáltott valami olyasmit, hogy azonnal telefonáljon, ha az őrült ismét az útjába kerül, de a lány akkor már nem figyelt.

Bánat Úr sokszor jött, és fáradhatatlanul kullogott a lány után, bármerre járt. Míg Éda a buszon robogott a munkába, a fiatalember ott állt mellette, és faviccekkel próbálta szórakoztatni. Ha a lány nem érte el a legfelső polcon lévő árut az élelmiszerboltban, a fiú levette neki. Ha Éda moziba ment a barátaival, az idegen akkor is követte, sőt, beült a társasággal a vetítésre. Sohasem zavartatta magát, mindig természetesen viselkedett, mintha magától értetődő lenne, hogy ő Éda tartozéka.

A lány többször hívta a rendőrséget, de ez a furcsa árnyékember valóban minden alkalommal elpárolgott, mire a rendőrök a tetthelyre értek. Az eltűnési módszerei zavarba ejtően szürreálisak voltak, akárcsak egy profi bűvész mutatványai. Például beállt egy utas mögé a buszon, és következő pillanatban már nem volt ott. A boltban átlépett egy másik árusorhoz, s mikor Éda a polcok mögé kukucskált, a fiúnak nyomát sem találta. A moziban leejtett valamit az ülése alá, lehajolt érte, és már fel is szívódott.

Éda barátai ártalmatlan udvarlónak gondolták a fiút. Mindenki nagyon kedves, jóravaló srácnak tartotta őt, s mikor Éda megosztotta velük aggodalmait, vagy a rendőrségen hallott információkat, úgy néztek a lányra, mintha képtelenségeket állítana. Azt sem értették, miért kell rendőrt hívni, ha a fiatalember megjelent valahol. Éda egy idő után szégyellte ezt a témát, és nem beszélt róla többet. Lassan felhagyott a telefonálgatásokkal is, és próbálta megszokni a zaklató állandó jelenlétét. Ez azonban keservesen ment. Hol gyűlölte, és ordított vele, hol megpróbálta levegőnek nézni. Azzal álltatta magát, hogy biztosan tényleg ártalmatlan, mint ahogy a barátai gondolják.

Ebben csalódnia kellett. Egy este, mikor az ágyán heverve filmet nézett, a fiú csendben mellé feküdt. Először csak végigsimította Éda hosszú, barna haját, aki megborzongott az érintéstől. Jó volt, és undorító is egyszerre. A lány reflexei azonnal válaszoltak, és teljes erőből a fiú arába csapott. A többi hirtelen történt, egyszer csak ott találta magát a földön, háttal feszülve a talajnak. A fiú az áldozat  mellkasára ült, egy kézzel fogta össze a csuklóit, és a feje fölött a padlóra szorította, míg egész testével ránehezedett. Éda azt hitte, most végeznek vele, de a fiú csak a hajszálait kezdte tépni a szabad kezével, lassan és megfontoltan, egyesével haladva, nem törődve a nő segélykiáltásaival, és a dörömbölő szomszédok lármájával.

A támadó arca közben alig változott, csupán a derű illant el róla. A tekintette keménynek hatott, de nyugodt maradt és szenvtelen. Éda sikítva rángatta a fejét, úgy érezte, éles tűkkel szurkálják, melyek képesek az agyáig hatolni, s a kétségbeesés menten szétrobbantja a tagjait.

Csak akkor szabadult, mikor a rendőrök megérkeztek, akiket ezúttal a szomszédok értesítettek. A fiú egyszerűen kiugrott a másodikról, és elnyelte őt az éjszaka. Amikor legközelebb találkoztak az utcán, a lány, az előző esetből tanulva habozás nélkül tárcsázta a rendőrség számát, de az odalépett hozzá, egy elegáns mozdulattal megragadta a karját, és kicsavarta a kezéből a mobiltelefont, könnyedén, mint akinek az egész semmilyen erőfeszítésébe nem kerül.

Magához húzta Édát.

– Buta vagy – súgta a fülébe tárgyilagos hangon. – Pazarolod az energiádat.

Egy pár hétig még küzdöttek egymással, de az is lehet, hogy hónapokig tartott a dolog. Vagy évekig. A fiú néha szelíden viselkedett, mint kezdetben, máskor viszont a semmiből jöttek elő pusztító indulatai. Egy reggelen Éda arra ébredt, hogy kötelek marnak a karjaiba és bokáiba, melyek az ágya keretéhez láncolják, és mozdulni sem tud. A fiú ott ült mellette, üres tekintettel, hosszan bámult rá, majd megragadott egy párnát, és a fogoly arcába nyomta, míg annak eleredt az orra vére, és elájult.

Néhány héttel később beszélgettek az ebédlő asztalánál, és a fiú minden átmenet nélkül átnyúlt a tányérok felett, megragadta Éda haját, és beleverte a fejét a csempébe, úgy, hogy a lánynak felhasadt a szája széle, és a fogai megrepedtek. Annyit sírt ebben az időszakban, hogy a szemei gyakran bedagadtak, sokat hányt, sokszor betegeskedett. Számtalanszol táppénzre kérte magát, és egyáltalán nem járt társaságba. A barátai elől elmenekült, letagadta magát előttük.

Maga sem tudja már, hogyan jutott el addig a pontig, míg megszokta bántalmazóját. Hogy annyi kín után végül hogyan sikerült befogadnia ezt az érthetetlen teremtményt. Éda arra a momentumra emlékszik csak, hogy egyszer ő kérte meg a fiút, ismét meséljen neki vicceket a buszon. Persze nevetséges lenne, hogy ettől változzon meg minden. De az biztos, hogy a fiú boldogan teljesítette a kérését, a kínzások pedig ezután fokozatosan elmaradtak, és sok kellemes órát töltöttek együtt.

Éda legszebb emlékei között azt tartja számon, mikor vattacukrot ettek az állatkertben, és az elefánt el akarta szedni az édességet a fiatalembertől. Vagy azt, mikor rossz gyerekek módjára pattogatott kukoricával dobálták a nézőket a moziban. Éda vett egy lakást a hegyoldalban, és néhány bútort együtt választottak ki. A fiúnak egy piros fotelt vásároltak, amit annyira megszeretett, hogy alig akart elszakadni tőle, abban ücsörögve evett, olvasott, vagy elmélkedett. Összenőttek, mint egy ikerpár, együtt aludtak, főztek, együtt mentek futni vasárnap.

Azért előfordul még, hogy Éda nyugalmára tör, mikor az nem figyel. Hogy éjjel keményen megszorongatja az állkapcsát, vagy a torkon ragadja a zuhany alatt. A lány ilyenkor elgondolkozik, hogy nem kellene-e mégis megszabadulni tőle. Kivágni a testéből, mint egy elüszkösödött húsdarabot. De aztán rájön, hogy akkor túl nagy darab hiányozna belőle.

Szösszenetek III.

A legsötétebb

– Ott van az erdő közepén. Csak éjszaka lehet megtalálni. Ha nappal mész oda, akkor csak egy kis bokrot találsz a helyén. Szóval akkor kell odamenni, mikor az egész család elaludt. Fontos, hogy mindenki aludjon, mert valamiért csak akkor bukkan elő. Ez nem t’om, miért van. Csak, ne is kérdezd. Vannak dolgok, amiket nem kell érteni. Tehát éjjel kisurransz házból. Nem kell holdfény, meg ilyenek. Csak pizsamában kell menni, mezítláb. Köntöst vehetsz, ha akarsz. Jó, ha nem találkozol senkivel az utcán. Én például egyszer összefutottam a szomszéddal, még akkor állt be a garázsába, mikor elindultam, kiintegetett a kormány mögül. Hazajött az éjszakai műszakból. Lényeg, hogy visszaintegettem. Aztán nem találtam meg az erdő közepén azt az izét. Pedig elég para, érdemes megnézni. Ha találkozol is valakivel, akkor ne nézz rá! Ne köszönj vissza! Ezek ilyen íratlan szabályok. Szóval elmész a kiserdőhöz. Be fogsz gyulladni, de ez normális. Baglyok huhognak, és a szél tépi a faleveleket, pocsék egy érzés ott kóricálni. De minél parább, annál jobban piszkálja majd a fantáziádat.

A vadászház melletti oldalon menj be! Ott van egy pici ösvény. Ne a másik oldalról menj, a köves úton. Az ösvényen menj! Ahogy egyre bentebb érsz, lépteket fogsz hallani a hátad mögül. Ez azért fontos, mert ha nem hallod, akkor rosszfelé mész. De ne izgulj, nem lesz a hátad mögött senki. Csak a léptek zaja lesz. Mész, mész, egyre erősebben hallod a lépteket. Zihálást is hallasz, meg szuszogást, oldalról a fák közül. Ott se fogsz látni senkit egy darabig. Ja, mondjuk lesz egy pont, mikor feltűnik egy ködszerű bizbasz a fák között. Nyugi van, nem csinál semmit az az árny, csak rád hozza a frászt. Egyesek arról is beszámoltak már, hogy valaki kaparászta a hátukat menet közben, vagy volt, aki úgy érezte, egy zacskót húztak a fejére, nem kapott levegőt. Ez egyéni lehet, hogy ki mit tapasztal.

Addig kell menni, amíg el nem fogy az ösvény. Akkor egy batár nagy tisztásra érsz, ha holdfény van, akkor látsz is valamit. Zseblámpát tilos vinni. Át kell menni a tisztáson. Én jobban fostam ott valamiért, mint amikor az ösvényen kolbászoltam. Pedig akkor nem volt se szuszogás, se ködszerű bármi, se léptek. De ott a tisztáson rád tör a pánik. Ezt mindenki ugyanúgy meséli. Elkezdesz rohanni, szúrni fog a tüdőd, a szíved meg olyan erősen fog dobogni, hogy majd’ kiszakad a helyéből. Azt mondják, hogy ez az a rész, amikor kilépsz a térből és időből. Innen egy másik dimenzió jön. Legalábbis ezt pletykálják, de szerintem ez azért nem igaz. Tök mindegy. Átérsz a tisztáson. Bemész a fák közé, de ott már nincs ösvény. Csak be a dzsumbujba. Tudni fogod, hogy merre kell menni, innentől már nem te irányítasz.

A legsötétebb részre fogsz betévedni. Azt veszed majd észre, hogy megszűnnek a hangok. Semmit nem hallasz, itt már tényleg semmit, a saját lélegzetedet se, se szívdobogást. Ahogy haladsz befele, a sötétség beszövi a tested. A kezed elkezd feketedni, és kúszik felfelé a feketeség a szívedig, a fejedig, a szemed fehérjéig. Nyilván ezt nem láthatod, mert eleve sötét van. És mégis látod, meg a szemedben is érzed azt a valamit. És amikor eggyé válsz a sötétséggel és némasággal, akkor fel fog ragyogni halványan valami a semmi közepén. Néhány fehéres fűszál, és egy kör alakú folt. Körülötte minden fekete, a folt meg szürkés talán. Erre most nem emlékszem pontosan. Nem látod, hogy van tested, de érzed, hogy van. Odamész a kör alakú dologhoz. Letérdelsz. És akkor látod, hogy az egy mélyedés a földben. Egy járat a föld alá. Pont akkora, hogy a tested beférjen hosszában. A földet a lábaddal és a kezeddel is érzékeled. Benyúlsz a mélyedésbe. Hideg lesz, de nem kellemetlen.

És akkor ott minden félelmed elpárolog. Komolyan mondom. Röhögsz azon, hogy idáig rettegtél. Megpróbálsz a problémáidra koncentrálni, de egy se jut eszedbe. Jó emlékek se, de rosszak se. Csak nyugalom. Csak csend, frankón. A szürkeségből a hideg mintha kinyúlna, hogy megérintse az arcod. Beáramlik az orrlyukadba, be a tüdődbe. Nem fogsz már lélegezni. Olyan, mintha megszűnnél létezni, és mégsem. És vonz az a mély. Bele akarod tenni a fejed. Bele akarsz süllyedni, azt akarod, hogy teljesen elmerülj benne. És amikor erre gondolsz, olyan boldog leszel, hogy újra és újra át akarod élni azt az érzést. Tudod, hogy nincs ott semmi, és ha belesüppedsz, akkor te is semmi leszel. De nem érdekel. És akkor itt most már az a kérdés, van-e erőd visszafordulni. Itt elég az ösztönökre hagyatkozni. Az ember agyában általában ilyenkor megszólal egy kis csengő, vagy hallasz egy kattanást, vagy ilyenek. Egy baromi erős késztetést érzel, hogy menj el onnan. Ez ment meg téged. Nem lehet megmagyarázni ezt sem, hogy honnan jön. Itt gondolkozás nélkül állj fel, fordulj meg, és rohanj kifelé, át a tisztáson, át az ösvényen, egészen hazáig! Egyszer se habozz, egyszer se fordulj vissza! Azt mondják, aki habozik, az örökre ott marad. Na most, ha családod van, ez azért csak necces. Ők keresni fognak, aztán ők is hallanak erről a sztoriról, aztán ők is ott kötnek ki a mélyedésnél. Á, kipusztulna az emberiség. Na, nem röhögök, ez nem vicces. Tehát ne habozz. Meg tudod tenni? Van benned elég akarat hozzá?

Ookami álma

Engedd el!

„Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Örökkévaló tetteit!”

Zsoltárok 118. 7.

„Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szemei előtt. Neki kell majd számot adnunk.”

Zsidók 4.12.

Ookami a Sötét Város házai között járt-kelt. Keringett, mint a szél. A teste furcsa volt, nem olyan, mint ahogy megszokta. A lábai helyett négy karmos mancs taposta alatta a talajt. Szürkésfehér bundája fekete téglaépítmények egész sorához dörgölőzött. Sokat haladt, és fogalma sem volt, hol jár. Nem volt ismerős számára a környék.

Felnézett. A falak magasra nyújtóztak, alig látta, hol végződnek. Ismeretlen félelem markolt a gyomrába. A járdák lejtettek, ő pedig hiába suhant könnyedén, elbotlott és gurulni kezdett a szürke utcaköveken. Feltápászkodott, ismét két keze volt, és két lába. Csak szédelegve tudott továbbmenni, nekizuhanva a házak oldalának. Egy idegen völgybe érkezett, még sosem látta ezt a helyet, de tudta, hogy ez a város legmélyebb pontja. Olyan volt, mint egy becsapódott égitest krátere. Ahogy a mélyedés fenekére ért, egy füstszínű torony tűnt fel az oldalán, s haragosan szúrta hegyes csúcsát a borongós fellegek közé. Ookami összetörten, nyomorultan szűkölve kuporodott le a talajra, mint egy elhagyott kisállat. A föld megrendült, s hullámot vetett, majd a torony megroppant, aztán szabálytalan elemekre tört, melyek zuhanni kezdtek a fiú felé. Míg Ookami várta, hogy a kövek a fejébe csapódjanak, felébredt.

Arlen keze nyugodott a vállán. Ookami összerezzent. Az ágyában volt, s a szolgája ott állt mellette uralkodója fölé hajolva. Hajnalodott. A nap első fényei megvilágították Arlen szigorú arcát.

−      Uram – szólt halkan. – Gyere!

Az istenfiú egy hang nélkül felkelt fekhelyéről, magára kapta a köntösét, és követte alattvalóját. Még nem igazán tért magához a rémálomból, nehezére esett a valóság történéseire hangolni gondolatait. Arlen Ookami előtt haladt a folyosón. Derékig érő, szőke haját most szürkévé színezte a félhomály. Az istenfiú agyáig csak a hamuszín hajzuhatag látványa jutott el.

 Beléptek egy szobába, ahol kerek formájú agyaglámpások fénye pislákolt. A sarokban, egy deszkaágyon fekete bőrű férfi feküdt. Keto, Ookami tanácsadója. Mellette göndörhajú, fiatal nő ücsörgött egy széken. A kezét a csukott szemű Keto homlokán nyugtatta, s magában mormolt valamit. Nem vette észre a közelében megálló férfiakat.

− Kira! – szólította meg Arlen a lányt, ahogy odalépett hozzá. Kira zavarodottan felegyenesedett, és meghajolt az uralkodó előtt. A szemei vörösnek tűntek, de nem mosta könny az arcát. Ookami intett neki, hogy felnézhet. Az istenfiú csak pár lépéssel közeledett feléjük, aztán megdermedt. A haját a sietség miatt nem fogta össze zsineggel, mint máskor, így rendetlenül hullott a szeme elé. Hálóköntösének öve lecsúszott a derekáról, s láttatni engedte egyszerű szabású éjszakai öltözékét. Nagyra nőtt, toprongyos gyerekhez hasonlított.

Nem akarta így látni a barátját. Ezelőtt soha nem látott még embert ilyen állapotban, csak állatot. És Keto nem akárki volt. Az a személy feküdt itt az istenfiú előtt mozdulatlanul, akivel együtt találták ki az első írásjeleket. Akivel összeírták a napok, hetek, hónapok számait. Ookami némán bámulta Keto békés arcát. A fekete férfi amúgy sem volt túl ráncos, de a bőre most egészen kisimult.

− Mikor aludt el végleg? – kérdezte az uralkodó rekedten.

− Röviddel ezelőtt. Azonnal felkeltettünk, mikor elment – válaszolta barna fürtjeit igazgatva Kira. Csontos vállait még szálkásabbá rajzolták a szoba pislákoló fényei, karvalyorra még hegyesebbnek tűnt, mint általában.

− Mondott még valamit?

− Semmit, Uram. Csak hogy ne szóljunk neked. Csak akkor, ha már vége.

Ookami szája széle megrándult. Sarkon fordult, és kiment a szobából. Arlen utána kiáltott.

− Mit tegyünk vele, Uram?

− Mindent úgy intézzetek, ahogy Anya mondja – szólt hátra az istenfiú, de már el is tűnt a folyosó sötétjében. Előbb a szobájába akart menni, de félúton meggondolta magát, s a nyugati szárnyban lévő hálótermének lépcsői helyett a tanácsterem felé indult, mely az ötszintes palota második emeletén terpeszkedett, éppen azon a szinten, ahol Keto lakrésze volt. Egy hang nélkül haladt, még meztelen lábának nesze sem hallatszott. A tanácsterem boltíves bejáratához ért, aminek nem volt ajtaja. A palota egyetlen helyisége sem rendelkezett ajtókkal, Ookami ugyanis nem állhatta őket, s az ablakokat sem fedte más, csak vékony textíliák. Annak idején a város összes épületét nyílászárók nélkül tervezte meg, ám azóta a lakók közül sokan készítettek ajtólapokat, vagy ablaktáblákat fából, hogy ne lehessen belátni. Az állandó meleg hőmérséklet és a ritka esőzések miatt igazából nem volt rájuk szükség. A palota persze Ookami felségterülete volt, s ajtók helyett kizárólag az elfüggönyözést tűrte meg.

Ő maga akkor vonult magányába, amikor csak akart, ezért nehezen értette meg, hogy az embereknek szüksége van magánterületre. Ha Ookami arra vágyott, hogy egyedül legyen, természetfeletti gyorsasággal megmászhatta a palota legmagasabb tornyának lépcsőit is, mindenféle erőfeszítés nélkül. Sőt, ha úgy tartotta kedve, kimászott a tornyok ablakain, és a tetőzet kőpillérein ücsörögve lógatta a lábát a mélységbe. Nem kellett félnie a zuhanástól sem, soha nem veszítette el az egyensúlyát, soha nem botlott meg. A valóságban legalábbis soha.

De most valahogy nem a magasság vonzotta. A nagy csarnok ürességére vágyott, s míg elsétált annak zord, négyszögletes oszlopai között, úgy érezte, a csend körülöleli őt. Elcsoszogott a helyiség végében álló kőtrónusáig, majd vissza, útját mindössze egyetlen hosszú asztal, s néhány szék keresztezte. Addig járkált fel és alá, amíg teljesen ki nem világosodott, aztán letelepedett a trón tövébe, a mellkasához húzta lábait, s térdeit átkarolva, fejét az ülőalkalmatosságnak vetve, csukott szemmel gubbasztott sokáig, jobbra-balra dülöngélve, hisz mindig mozgáskényszer kínozta. A nap már magasan járt, mire összeszedte magát, és feltápászkodott.

Nem kérdezte senkitől, hogy hol lesz Keto búcsúztatója, de nem is volt szükség kérdezősködésre. Tudta jól, hová kell mennie, és minden porcikája irtózott a gondolattól, hogy a betegye a lábát oda, ahová csak ritkán merészkedett. Valami mégis hajtotta, hogy útnak eredjen.

Ez a hely a városfalon túl volt, félnapi járásra a palotától. Ookami azonban sebes lépteivel gyorsan odaért a mezőket és földeket kettészelő főúton. Közben csak néhány alattvalójával találkozott, akik csupán egy fénycsíkot láthattak az uralkodóból, olyan sebességgel száguldott el mellettük. Az emberek még nem indultak el a szertartásra, így Ookami feltételezte, hogy később lesz, talán csak este. Idő kell az előkészületekhez, s ahhoz is, hogy mindenki kiérjen a helyszínre. Az istenfiú nem tudott nyugton maradni, így nem fordult vissza.

Ookami ízléséhez méltán a városkapunak sem volt ajtaja, sőt, nem is volt igazi kapu. Helyette két szögletes oszlop állt, melyekhez széltében harminclépésnyi, enyhén görbülő falszakasz kapcsolódott. Ez megszakadt, és csak tizenöt lépés után folytatódott tovább. Több helyen újabb oszlophalmok, vagy szabálytalan, lépcső alakzattá formált építmények bontották meg a település határát jelző fal egységét, változatos méretű és formájú átjárókat képezve rajta. Az egész úgy festett, mintha egy óriásgyerek szétdobálta volna a különféle alakú játékkockáit.

Az istenfiú lelassította lépteit, ahogy a határhoz érkezett. Megállt, s meglepődött, mennyire nehezére esik továbbmennie. Lomha, emberi járással vánszorgott el a kapuoszlopok között. A nap erősen sütött, forró sugarai végignyalták a hét lépés szélességű emelvény derekát, s szinte perzselték Ookmai mellkasát. A homloka majd széthasadt a hőtől, a torkában meleg pára gyülemlett fel. Nehezen vette a levegőt. Az egyik oldalon vésett írásjelek ragyogtak fel a köveken, nagyjából szemmagasságban. Ookami törvényei. A törvények, melyeket Ketoval együtt fogalmaztak. A hét lépés mintha sosem akart volna véget érni, a fiú lábai oly nehezen mozdultak, szeme sokára fogta csak fel, hogy az oszlop egyre fogy, s mögüle előtűnik a templom sziluettje. Vagyok kegyhelye.

Végre kiért. Ott állt előtte az épület, teljes életnagyságban, bántó fehérségével, kevélyen. Pedig nem volt minidig ilyen. Az istenfiú eredetileg fekete téglákból emelte, csakúgy, mint a város többi részét, és ez is a falon belül kapott helyet, közvetlenül a városkapu mellett. Amikor azonban Ookami megharagudott a Teremtőre, a templom kifehéredett, s valahogy a fal másik oldalára vándorolt. Egyik reggel az istengyermek kigyalogolt Van széléhez, és döbbenten tapasztalta, hogy a templom nem áll a helyén. A tornya megnőtt, hogy túlszárnyalja a Sötét Város palotájának legmagasabb csúcsát, s a szürke, szögletes toronytető megtartva színét, íves kupolává változott. Nyitott bejáratára ugyanolyan színű faajtó került, sima felületén éles, kanyargó vonalak rajzolódtak ki. Két mandulavágású szem. Vagyok tekintete.

Az istenfiú odaért az ajtóhoz, a szemeket kikerülte a pillantása, és megakadt a templom mellett árválkodó szekéren. A kese ló, melyet elé kötöttek, gazdátlanul legelte a kert gyér füvét, rá sem hederített az istenfiúra. Ookami felismerte a lovat. Arlennek volt ilyen szőkés szőrű, fehér lábú igáslova.

A fiú nagyot sóhajtott, nekifeszült az ajtó deszkájának, s már bent is volt. Hűvös levegő csapta meg, a forróság után ez úgy hatott rá, mint egy pofon, s összehúzta a köntösét. Most jött csak rá, hogy a hálóruhájában hagyta el a kastélyt. Mindegy, úgysem akart a ceremónián mutatkozni, előre elhatározta, hogy végig a háttérből figyeli majd az eseményeket. Egyelőre azonban nem volt egy teremtett lélek sem a környéken.

A holttestet pillantotta meg elsőként, melyet a háromhajós épület főhajójának legvégében ravataloztak fel. Lépcsőkkel ellátott dobogó közepén egy asztal állt, Keto holtteste. Mindenhol fehér köveket lehetett látni, kőpadok és kőfalak voltak mindenütt. A fehérség késként szúródott a fiú gyomrába, s mint valami meghatározhatatlan halmazállapotú elem, keményen, mégis úgy nyomulva előre, mint egy sűrű folyadék, betüremkedett szervezetének minden zugába. Ookami meredten nézte Ketot, míg közelebb merészkedett hozzá. Felment az emelvényre, megkerülte az asztalt, s egy időre letáborozott a sarkában.

Az elhunyt egy párnázott, fából ácsolt, fedél nélküli fekhelyen nyugodott, ami éppen akkora volt, hogy Keto elférjen rajta. A testen még mindig nem látszott semmi különös, nem tűnt élettelennek, csak egy alvó embernek, akit tojásszín lepedővel takartak be a nyakáig, mintha fázna. A szemére két világos, lapos kövecskét helyeztek, tar fejét szabadon hagyták. Az istenfiú hallotta, hogy valaki járkál a közelben. Néhány zörrenés után elhalt a zaj, s Ookami hiába fürkészte a hang forrását, nem látott senkit. Körbenézett. A palotára sem volt jellemző a túldíszítettség, de azért felbukkant benne néhány emberkéz alkotta szobor, vagy egy-egy egyszerűbb, négyzetekből és vonalakból létrehozott, vésett ornamens. Itt azonban semmi ilyesmit nem lehetett felfedezni, egyetlen felesleges motívumot sem, sőt, még oszlopok is csak elvétve támasztották a mennyezetet, s azok is dísztelenül, kevélyen feszítettek, mintha dicsekedni akarnának kopár törzsükkel.

Most megint megcsörrent valami. A fiú jobb oldala felől jött a zaj, a szentély irányából, mely a mellékhajóban kialakított teremben kapott helyet. Ookami arra gondolt, talán Anya motoszkál a közelben. Az asszony papnőként szolgált a templomban, s itt lakott a szolgáival a kegyhely telkén álló kis épületben. Ő volt az egyetlen, aki bejáratos volt Vagyok szentélyébe. Ookami persze bemehetett, ha úgy kívánta kedve, de ő önszántából jó ideje nem lépte át a titkos terem küszöbét. Nem tudta miért, most megindult, megmagyarázhatatlan erő mozdította lábait, szinte magával húzta. Belökte az ajtót.

Újabb fehér-áradat vakította el szemeit. Egy nagyjából kilencszer hét-nyolc lépés alapterületű szobába érkezett, melynek falai tíz-tizenöt kar magasra is felnyúltak. A terem teljesen üres volt, sem padokat, sem asztalt, sem semmiféle berendezést nem rejtett, Ookamit meztelen kőfalak vették körbe. Mindössze egy súlyos, vörös függöny csimpaszkodott a mennyezetre erősített fakarnisra, eltakarva a szoba egyik falát. Az alja hurkákba rendeződve nehezedett a padlóra. A harag Ookami gyomrába mart, s fortyogni kezdett benne, fel-fel csapva a torkáig. Röviddel ezelőtt nem mert a templom bejáratán lévő szemekre nézni. Most meg szinte muszáj volt odamennie a függönyhöz, meg kellett ragadnia a szélét, és el kellett rántania a puha anyagot. Mivel a függöny a fal teljes hosszát lefedte, Ookaminak majdnem a terem végéig kellett sétálnia, hogy elhúzza. Mikor végzett, visszasétált a fal közepéig és hátra húzódott.

Tisztában volt vele, hogy mit rejt a függöny, és számított arra, hogy fájdalmas lesz szembesülni a látvánnyal. Vagyok hatalmasra nagyított arcmása nézett vele farkasszemet, mely halványan kirajzolódott a fal síkjából. A kőből létrehozott dombormű is akkor keletkezett, mikor Ookami hátat fordított a Teremtőnek. Persze az istenfiú látta már néhányszor az alkotást, de gondolni sem szeretett rá, messziről elkerülte. Az arckép fehérben tündökölt, mint minden más ebben a templomban, s általában csak akkor látszott tisztán, ha a napsugarak egy bizonyos szögből érintették. Ookami megkereste azt a pozíciót, ahonnan a jelenlegi fényviszonyok között legjobban látta az arcképet. Meglepődött, mert nem olyan volt, mint amire emlékezett. Vagyok nemtelen és kortalan arca régebben minden karakteres vonást nélkülözött. Az álla most is finom ívű volt, mint annak idején, járomcsontja enyhén kiugró, homloka magas. A szája és a szeme viszont megváltozott. Ookami keskeny ajkának és mandulaszemeinek formáját öltötte fel. A fiú alaposan megnézte az arcmást, és felfedezte, hogy a felső ajkuk tökéletesen egyforma, két csapott hegytetőre hasonlít, sőt a szemöldökük is ugyanolyan, egyenes, markáns vonal. A hajuk azonban egyáltalán nem hasonlított. A Teremtőnek nem volt hosszúra növesztett frufruja, mint az istenfiúnak, hajszálai nem voltak egyenesek, hanem lágy hullámvonalakat alkotva kavarogtak a fal egész felületén, s néhol csigaformába kunkorodtak, mint a nyugtalan tenger örvényei.

Az istenfiú a nyakát nyújtva nézte a domborművet, hegyes szája pengévé vékonyodott, szeme elé sötét árnyék ült.

− Nem tudod róla levenni a szemed – szólt valaki a háta mögül. A fiú hátranézett, s Anyát látta közeledni. Az asszony Ookami jobbjához lépett, s rámosolygott. Kreol bőrén szinte világított a vállrészen rézkapcsokkal összefogott hosszú, halványkék ünnepi öltözéke.

− Azt hinnéd, minden napszakban másképpen látszik Vagyok arcképe, attól függően, hogy vetül rá a napfény. De az arcmás szeszélyes. Olykor még a teljes sötétben is feldereng, máskor pedig felemésztődik a fényben. Időnként előlem is elrejtőzik – mondta az asszony.

− Itt semmi nem olyan, mint régen. Nem is hasonlít arra, amit én építettem – dörmögte a mellkasán összefonva karjait a fiú.

− Ezt most úgy mondod, mintha nem jártál volna még itt. Mármint azóta…

− Jártam. Egyszer. Vagy kétszer. Ezer évvel ezelőtt. Na jó, csak ötven. De még ahhoz képest is új minden. Ez a rettenet sem így nézet ki, emlékeim szerint − bökött az állával Vagyok arcképe felé.

Anya mosolyogva csóválta a fejét. Fekete haja körbe táncolta a derekát.

− Igen, sokat egyszerűsödött a templom. Eltűntek belőle dolgok. És igen, Vagyok időnként megváltozik. De legtöbbször téged idéz. Mostanában egyre gyakrabban.

− Meg vagyok hatva.

Anya kicsit habozott, mielőtt újra megszólalt.

− Milyen igazából? Mármint az Úr? Neked kellene a legjobban tudnod. Mert te vagy az egyetlen, aki látta őt.

Ookami türelmetlenül felnevetett. Anya még sosem kérdezett tőle ilyesmit. Furcsállta, hogy épp most bukott ki az asszonyból a kérdés. Nemrég Nadja faggatta őt Vagyokról, most pedig az anyja. Ookaminak olyan érzése támadt, hogy ezek ketten róla beszélgettek a háta mögött.

− Fogalmam sincs. Egyáltalán nem emlékszem, mi volt a születésem előtt. Leginkább semmi. Sötétség és por meg kőtörmelékek, fénycsóvák. Rettentő izgalmas volt. Egy biztos. Vagyok nem így néz ki. Szerintem nincs is arca és alakja. Vagy az is lehet, hogy alakváltó. Sőt, elképzelhető, hogy igazából én vagyok a Teremtő, csak annyira régen hoztam létre a világot, hogy már megfeledkeztem róla.

− Nagyon humoros vagy. Látom, azért a jókedvedet nem veszítetted el. Azt hittem, le vagy törve.

Ookami szemöldöke egy pillanatra megremegett, de aztán ismét mosoly szökkent az ajkára. A kezeit most hátra kulcsolta, és előre-hátra gördülve a talpán hintázni kezdett.

− Dehogy. Sőt, boldog vagyok. Hogy is mondtad, mikor Keto beteg lett? Örülni kell, mert visszatér a Mindenhatóhoz?

Anya elkomorodott. Ferdevágású zöld szemeibe szomorúság ült.

− Ez nem vicc. Mindenből viccet csinálsz.

− Ez tényleg nem az. Sajnos halálosan komoly – sóhajtott Ookami. Anya bosszúsan nézett rá, de nem tett megjegyzést.

− Viszont ezek szerint eljössz a búcsúztatásra… féltem, hogy erre se vagy hajlandó. Túl korán jöttél. Az ünnepség csak este lesz.

− Ünnepség… – visszhangozta epésen Ookami. − Egyébként azt. Nyilván nem takarítani jöttem. De ne számíts arra, hogy majd ott tolongok az első sorban.

− Nem számítok. De már ez is valami.

− Nem nagy valami. Egy egész kicsi kis valami, ha pontosak akarunk lenni. Ez meg mi a szösz? – kérdezte a fiú Anya karjára pillantva, melyen egy kagylókból fűzött karkötő csörrent meg. Az asszony felemelte és megrázta a kezét.

− Az itteni ifjak készítették nekem. Tetszik?

− Nem olyan nagyon ronda – hazudta a fiú, pedig kedvére való volt a karkötő. Szerette, ha az emberek szép tárgyakat hoztak létre, bármilyen egyszerű holmit megcsodált.

− Arlenék merre vannak? – váltott hirtelen témát. − Láttam egy szekeret a kegyhely mellett. Gondolom, ők hozták Ketot.

− Igen. Darius és Arlen. A fáklya teremben vannak a templomszolgákkal. Imaszertartást tartanak Keto tiszteletére. Csak így szűk körben.

− Akkor te mit keresel itt?

− Hallottam, hogy jött valaki. Valahogy éreztem, hogy te vagy. A többieket későbbre várjuk. – az asszony most elhallgatott egy pillanatra, s lágyan megmarkolta az istenfiú vállát. – Nagyon jó, hogy itt vagy.

Ookami sután elkapta a nőről a tekintetét. „Semmi sem jó” – gondolta, de nem mondta ki. Helyette ennyit sikerült kiböknie:

− Aha. Menj csak vissza nyugodtan. Én elbóklászom a környéken. Talán kimegyek a partra és ott megvárlak titeket.

Anya búcsúzóul megpaskolta a fiú orcáját. Összenevettek. Mikor az asszony kiment, Ookami még percekig bámulta Vagyokot. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy jó lenne összezúzni ezt az arcot. Ez nem az ő alkotása, semmi köze nincs hozzá. És nem, nem hasonlítanak egymásra. A függönyt nem húzta vissza, mielőtt elhagyta az épületet. Mi szükség bujkálásra, ha senki nem láthatja a Teremtőt, csak ő, az istenfiú és Anya. És mi szükség egyáltalán erre a domborműre, hiszen a papnőt kivéve emberi szem nem pillanthatta meg a Mindenhatót. Ookami biztos volt abban is, hogy ez a műalkotás csak egy jelkép, nem az a szándék rejtőzik mögötte, hogy Vagyok megmutassa igazi valóját. De akkor mi értelme van az egésznek?

Míg ezen tépelődött, kisétált az óceánhoz. Jól esett, ahogy a homok simogatta a talpát, s hogy feltámadt a meleg szél. Megállt a víz szélén, hosszú, szürke haja szétrepült és szabadon csapkodott az arca körül. Nem tudott sokáig állni egy helyben, belegázolt a vízbe, isteni erejét nem használva felfeküdt a hullámok hátára, és hagyta, hogy ringassák a testét. Arra gondolt, hogy Vagyok egy csapásra eltüntethetné őt mindenki mással együtt, mint ahogy a föld megsemmisítése is csak egyetlen szavába kerülne. De ő, Ookami örökké itt marad, az emberek pedig elmennek.

− Miért nem nyelsz magadba? Engem miért nem? – motyogta. Az ajka alig mozgott. A víz az arcába fröcskölődött, de ez nem zavarta, sőt, talán meg is nyugtatta. Neki nem kellett köhögnie tőle. Sokáig hánykolódott még az óceán karjaiban, s mikor végképp nem bírta már a tétlenséget, úszni kezdett, mint az emberek szoktak, egyre bentebb és bentebb haladva. Mikor ezt is megunta, kiment a partra és felmászott a környéken lévő sziklás hegy tetejére, majd köveket hajigált a mélybe. Lassan jött el az este.

Pigeon Intelligence

or Dirty Solutions for Delicate Issues

He couldn’t believe his eyes when he read that title. He pushed up his glasses onto his beak. He snuffled a bit as usual when something irritated him. Mara, his wife usually ragged him for that. He could almost hear her as she was saying in an objective manner: “Edwin, please blow your beak or stop snuffling. You are driving me crazy.”

However, Mara wasn’t there with him, so the expected nagging never came. Edwin was listening if the voice of Mara echoed from the kitchen. The woman could mostly hear everything even at a distance and could criticize even from farther. Now nothing.

He mostly enjoyed his morning coffee by the settled table with the smell of the freshly washed tablecloth and with the sight of the glimmering, white sugar bowl. Mara has always arranged everything nicely; the dining room was sparkling of cleanliness, not a speck of dust sprawling on the sideboard, merry tablecloths, smiley red apples in the bowls and carefully ironed curtains on the valances of the windows created the cosy atmosphere of their home. The love of order, the fact that she makes everything well-ordered and sparkling making the simple pleasures of life truly enjoyable were the reasons why Edwin fell in love with his wife in the first place and has always been attracted to this slim pigeon girl regardless of her usual ticking off.

Edwin could not think of order and tidiness, he was deep in thought because of something else which was engaging his mind. He leaned forward carefully analysing the letters. No matter how many times he checked them, he saw the same. He would never have said about himself that he were especially intelligent. He knew that he had brains and could make good use of his knowledge in life. However, the word intelligent was used with a sarcastic overtone in this newspaper. He glanced at the writing under the last column and deciphered the name of the author, a certain Neat F Marten.

“That goddamn predator scribbler.” He felt his hackles rise when he thought of the marten and could recall the provocative look of the journalist with its shiny black and small pointed nose and neat moustache. When he first caught sight of the marten, he thought that it was sly looking because of its cunning smile, but then he brushed aside his apprehension. “Martens generally seem to be sneaky” – he ended his dilemma with this thought.

Nevertheless, his suspicion was further aroused when the journalist revealed the name of the newspaper: Hygiene Review for Immaculate Newscast. He perfectly knew that in spite of its name it was a rag with disparaging columns, jokes created by pigs and with the pictures of lecherous female animals. It is a tabloid for the educated young generations, who enjoy chewing the fat behind the mask of culture.

He knew well, still he stupidly overlooked his worries now hoping that the interview – exceptionally – was in the interest of the youth. A deep sniff, then eavesdropping. Nothing. Seemingly Mara is deeply lost in thought. “She mustn’t see the article. If she knew what it was about.” Edwin looked around to make sure he was sitting completely alone in the dining room. He turned back and could glance at the fluttering skirt of Mara at the kitchen door. Then he again bent over the newspaper. It is better if he reads it through quickly then throws it in the bin unnoticed.

Neat F Marten: The bar called the Fierce Fox seems to be a nice place for the eye; however, it is better to keep your hands on the table. The place for our latest interview is an especially stuffy restaurant offering several visual pleasures, where lots of irresistible fox girls meet the desires of the guests, but touching is rewarded with a bite. Gaping is allowed and worthy as well. I did not choose the place – but I am not complaining – the choice shows the preference of Professor Edwin, the head of the Department of Pigeon Sociology at the University of Animal Science and the president of the JFRP (Join Forces for the Rights of Pigeons). Professor or President, I do not know which address you prefer – could you tell our readers why our way led to this place?

  

Professor Edwin: (coughs) As a matter of fact, I thought that the Fierce Fox is a kind of whisky. (laughs) I have always wanted to try it. Not that I would be so keen on alcohol, of course.

Neat F Marten: Obviously, we have never thought otherwise. Dear Professor, the topic of our article is the judgement of the behaviour of pigeons in view of the 21^st century animal communities. The issue has been common talk for a long time and it is still relevant. According to the latest research – which has recently been published by Swedish pigeon experts – most animals are still critical of the behaviour of pigeons. Despite the fact that for some time scientific reviews of pigeon sociology have been discussing the question on the basis of new aspects. If I am not mistaken you have published several well-known essays on the subject.

Professor Edwin: Indeed, I have always devoted particular attention to this issue. Obviously, I have never wanted to claim untrue things about pigeons. Consequently, my essays are not written – if I can use that expression – with the intention of making excuses for pigeons. Therefore I have been condemned by many during my career; still I have always been proud of my objective way of looking at things. The fact is that pigeons have developed many odd habits; however, there is a complex combination of social factors behind these habits.

Neat F Marten: Could you give our readers some examples of the research you are most proud of?

Professor Edwin:(wandering) First of all, I would mention my lectures on transport situations.

Neat F Marten: If my information is correct, this will be your lecture series titled the Pigeon vs. Bicycle.

Professor Edwin: Yes, you are well informed. Indeed, according to my observations most of my kind – obeying learned behaviour patterns – cannot get away from rushing bicycles and get hit by them.

In my lectures, I studied those complex psychological and social pressures that determine this mechanism. My starting–point is that the cyclers appear as the suppressor in similar situations and provoke contradictory reactions from the oppressed, the pedestrian (in this case from pigeons) such as the suicidal behaviour. Many deny whether pigeons had suicidal tendencies, although unfortunately there is something in it.

It is important to ask: where the self-destructive behaviour comes from? The society of cyclers have no consideration for the road habits of pigeons (which is the traffic culture of food searching and gazing) and the group representing the desire for speed considers the contemplating group as subordinates. Pigeons in this subordinate relationship unconsciously face the risk as a solution.   

Neat F Marten: These thoughts seem to be especially fascinating. We heartily recommend them to our readers. Similar thoughts are expressed in your dissertation titled Rubbish Eating Habit of Pigeons as a Serious Form of Social Deviance. Could you tell us some words of that as well?

Professor Edwin: (with kindling eyes) This is my second favourite topic. I am glad you have asked. The essence of my dissertation is - although it is not easy to sum it up briefly and concisely – that pigeons take up the habit of rubbish eating because of external and strong labelling. It derives from the misbelief that pigeons are unclean already from their birth.

Obviously, it is only a social concept; however, pigeons as they cannot do otherwise meet the expectations of society. This is the same phenomenon as the Good Baby Bird – Bad Baby Bird effect. If someone is genuinely presented in a negative way, after a while they adopt the negative role. It is a long way to go before we can free ourselves from labelling. We also have to learn a lot in order to remove these stigmas.

Neat F Marten: According to these, you work to ensure that pigeons will be placed in a more favourable light in the future by other animals. Your essays are written with this intention without any partiality and misrepresentation, admitting fixations and irritating habits as well.

Professor Edwin: That is right. My aim is to realize our mistakes and uncover the reasons behind them and free the pigeons from the already mentioned negative roles.

Neat F Marten: It is very interesting what you are saying. Especially, because we hear all these things from the mouth - my apologies – from the beak of a pigeon, whose name is linked with the shocking story usually mentioned as the infamous Dropping Incident.

Professor Edwin: (becoming embarrassed) I have no idea what you are hinting at.

Neat F Marten: Let me refresh your memory. I am thinking of the incident when during a parliamentary debate (before the political transition) – I quote – you “shit on” the shoulder of a mankind during the dispute titled Who Should Be Banned from Public Places? 
Pigeons or Tramps? Tell me how you wanted to represent other pigeons with your deed?

Professor Edwin: (tries to stay calm) I do not deny that it happened so and it does not convey a good impression of pigeons. However, let me pin down that the incident started with the dung of the mankind at my feet.

Neat F Marten: Really? Nevertheless, we should not withhold the truth from the readers: the mankind, a fellow member of the party did that in order to protest against the intolerable behaviour of pigeons. Or, do you deny that pigeons of public places – similarly to you – tend to poo on the heads of passers-by?

Professor Edwin: No, I do not deny that. Sometimes it happens, but neither of other animals does take into consideration where it is proper to defecate.

Neat F Marten: Please, do not get away from the subject.

Professor Edwin: (taking a deep sniff) Notice that in the case of the dog waste bins, you always find dog faeces next to them instead of inside. I do not understand why pigeons have to be reviled. The time of the mankind is over. They should be happy to entertain the visitors for good money in decent conditions at the gardens of the Homo sapiens.

Neat F Marten: This is not about dogs, and I have no intention of criticizing. I would also ask you to refrain from making insulting comments. This is a liberal newspaper. It is highly regrettable what has happened to the mankind since the transition. I would like to highlight the interesting fact that such an intelligent pigeon like you find such low-minded solutions. Would you write an essay about that?

Professor Edwin: You are making fun of me. I, for my part, have finished. (stands up and leaves)

Neat F Marten: Dear Readers, the interview ended at this stage. The objective notification of information was swept away by intense emotions. I am lucky since the fox waitress has promised me a Dirty Pigeon cocktail, and I hope that in spite of its name it is drinkable. A piece of advice for our readers: whatever your position is on the issue, never shit on each other.

The ordered small table was thumped with such force scattering the sugar bowl and everything around on it that Mara flipped out of the kitchen terrified. When she got there, the tableware was smashed into pieces, the feathers of Edwin were covered with brown, sticky coffee and he was franticly kicking everything that got in his way.

Some of the pieces of the torn paper were dancing in the air then landed on the crown of the head of her beloved husband. Seeing all the mess Mara’s heart stopped beating for a second.

-    My goodness, are you crazy? – breathed the pigeon woman flabbergasted. It seemed to her that steam of fury came out of Edwin’s beak.

-    Mara! Bring the laxative. – said Edwin fuming while with his wing he was trying to clear away a brown spot from his forehead.

-   I would like to deliver a nice packet for a marten acquaintance.

Translated by Éva Gizella Osztényi

Graphics: Erika Balanyi